Miután számomra eléggé nehézkes röviden írni bármiről is, előre bocsátom, hogy ez sem lesz kétperces. Eszem ágában sincs tudományos eszmefuttatásba bocsátkozni, csak mesélek egy meglehetősen bizarr jelenségről, ami tinikorom óta rapszodikus, ám hű társam: az alvásbénulás.

Ez az, amikor fekszel az ágyban, és hiába akarsz mozogni, beszélni, csakis a szemed forog. Ez az állapot pár másodperctől több percig is tarthat (néhány extrém esetben jóval hosszabb ideig), de amit átélhetsz alatta, na az felér egy bejegyzéssel. 😀

Először is tisztázzuk: ez nem betegség, hanem afféle átmeneti zavar, ami közvetlenül ébredés után, vagy elalvás előtt jelentkezhet. Az agyad ilyenkor már/még ébren van, de a tested abban a bénult állapotban hever, amibe önvédelemből kényszerült. Hogy miért? Mert elég gáz lenne, ha egy jó kis akciódús álom közben agyonvernéd magad, míg repülsz, futsz, lovagolsz, verekszel, vajat köpülsz, szexelsz, mit tudom én.

(Tekintünk most el az alvajáróktól, akik képesek kimenni a tetőre kornyikálni, vagy kotyvasztanak, autót vezetnek – alva. Ez más tészta, mi most a kicsit zavarodott, nyugisan fekvő példányokat vesézzük ki.)

Tehát már épp elaludnál/felébrednél, látsz és hallasz magad körül mindent, aztán azt veszed észre, hogy a tested kővé vált. Ha mázlid van, pár pillanat múlva vége az egésznek, de ha nincs…

Na, akkor jönnek az ufós sztorik, amikor váltig állítod, hogy bevittek a csészealjba, és beléd nyomták a chipet. Vagy átkerültél egy másik dimenzióba, ahol körbevettek az angyalok. Esetleg mások jöttek át ebbe a dimenzióba, és meg akartak ölni. A lehetőségek tárháza végtelen, minden a te fantáziádon múlik, de jobb, ha tudod: se te, se mások nem kerültek át sehova, te csak feküdtél szemforgatva, bénán.

Bármit láthatsz vagy hallhatsz a hallucináció alatt, ami megint csak szegény értetlen agyad munkája: muszáj magyarázatot találnia a mozdulatlanságodra (és esetleges félelmedre) ebben a fura állapotban, hát berendezi neked multiplex mozinak a valós környezetet. Kivetít fényeket, sötét árnyakat, embereket, állatokat, szörnyeket az elméd mélyéről, amivel nem is lenne túl nagy gond.

Előfordul azonban, hogy ezek a lények nem csak nézelődni jönnek, hanem pont a te béna testedre vetik rá magukat, lehúzzák a takaródat, emelgetik az ágyat, tépik a ruhádat, kiszorítják belőled a szuszt, rád döntik az egész házat, miközben suttognak, énekelnek, sipítanak, üvöltöznek.

És mit teszel te? Továbbra is fekszel, mozizol, és nyugodtan várod, hogy véget érjen? Ha igen, akkor gratulálok, mert ez a jó megoldás. Ha tisztában vagy vele, hogy semmi sem valós, csak épp alvásbénulásod van, sokkal könnyebb átvészelni. Mit átvészelni? Néha kifejezetten jólesik egy kis paralízis egy pajzán intruderrel. 😀 Majd mesélek olyat is, ha érdekel.

Amikor viszont elhiszed, hogy épp bámulnak, kínoznak, vagy ki akarnak nyírni, teljesen normális, hogy rettegsz. Ordítanál, de nem tudsz, csak zihálsz, és nem hallja senki, nem segít senki. Miért is lenne egyszerű az élet alvás közben? 😛 Nyugi, valószínűleg a párod sem fog felébreszteni, hiszen észre sem veszi…

Ez a te magányos sztorid, és rajtad múlik, hogyan éled meg: nyugodtan, magadban félvigyorral, amiért kaptál ingyen színházbelépőt, vagy végigretteged, szétizzadod az egész ágyat, és legközelebb még elaludni sem mersz.

Jegyezd meg: te irányítasz. Az agyad csak icipicit épp zavarodott, de attól még senki nem ül rajtad, nem ugrál az ágyon, nem hintázik a lámpán, és csakis te szuszogsz, nem üvölt az arcodba semmi úgy, hogy beszakad a dobhártyád. Normális vagy, hidd el. 🙂

Hogy te ezt az egész hajcihőt nem akarod? Nos, erre is van félmegoldás: feküdj le időben, lehetőleg ne háton fekve aludj el, és kerüld a stresszt. 😀 Nem, nem trollkodok, ez komoly. Volt elég időm kitapasztalni, mi hogy működik. Megterhelőbb életszakaszban, pl. vizsgák idején sűrűn jelentkezett a bénulás, illetve szinte kivétel nélkül jön, ha sokáig nem tudok elaludni, csak forgolódok.

Altatót semmiképp nem javaslok megelőzésre; én egy hétig szedtem kimerültség miatt, aztán az lett a vége, hogy alvajártam, és levágtam a hajamat…

Ha nincs orvosi ellenjavallat, nyugodtan próbálj ki gyógynövényes cuccokat, melatonint, teákat, különféle stresszoldó foglalkozásokat, meditációt, légzéstechnikát. Kísérletezz a fénnyel, hőmérséklettel, alvópózzal, elalvás előtti rituálékkal. Azért nem tudok konkrét javaslatot tenni, mert én fordítva vagyok bekötve, abszolút semmilyen gyógynövény nem segít, meg különben is, szeretem az alvásbénulásaimat.

Nem azért mondom, néha én is betojok, mert volt már, hogy belepréseltek a matracba, vagy lerántották a takarómat, sőt egyszer egyenesen az arcomba sikítottak olyan éktelen fejhangon, hogy azt hittem, megsüketülök.

A legtöbb paralízisem azonban rövid és enyhe. Halk süvítéssel, enyhe nyomó érzéssel kezdődik a fejemben, és nem jár hallucinációkkal, viszont ilyenkor egyszerre mindig több jön egymás után. Szinte kellemesnek mondható érzés, pláne mivel tudom, hogy utána végre alhatok.

Nekem szerencsém volt, amikor átéltem a legelsőt, előtte pár évvel ugyanis hallottam két rokonomat beszélgetni a témáról. Róluk is a takarót húzták le, és dőlt az ágy. Hozzám elsőként egy rám fekvős látogató érkezett, de miközben szorult ki belőlem a levegő, eszembe jutott a rokonom meg a billegő ágya, amin valószínűleg jól megsértődött a támadóm, mert angolosan távozott. Mint később kiderült, a szüleim is ismerik az alvásbénulást, de én voltam az első, aki utánajárt, mi a nyavalya ez, és egyedül én szeretem.

Mondtam, hogy fordítva vagyok huzalozva.

Ui.: Ha kérdésed van, nyugodtan tedd fel itt, vagy a chatfalon, vagy privátban. Van sokféle élményem ezzel kapcsolatban, hátha akad közös sztorink.

Sok évvel ezelőtt egy írópalánta ismerősömmel azon tűnődtünk, mi az, amit az általunk kitalált karakterek iránt érzünk. Megtaláltam a bejegyzést egy régi blogomban, ezért idebiggyesztem.

„Valami őszinte, nagyon mély és megingathatatlan. Olyan, mint egy beteljesületlen szerelem. Vágy, színtiszta sóvárgás, mégis egyetlen szó nélkül odaadod őt másnak, vagy félholtra kínzod. Sírsz, ha fáj neki, és mosolyogsz, ha örül. Boldog vagy, ha ő is az, mással, máshol. A szeretet korcs formája. Ő a lelked, szíved darabja, a gyermeked. De rá nem kell ügyelned, nem kell etetned és játszanod vele.

A gyermekednek van önálló gondolata, akarata. Nem tukmálhatod rá, hogy „márpedig te ma szenvedsz, és elüt egy autó, de ne aggódj, csak a lábad törik ki”, és azt sem mondhatod, hogy „igenis szereted a tökfőzeléket, és még egy picit hülye is vagy, és félsz a póktól”, amikor nem így van.

Őt viszont teljesen magad formálod. A bábod, mégis tiszteled. Te „szülted meg” a jellemével együtt, amit menet közben úgyis átalakítasz, amikor döntened kell, hogy igent írsz, vagy nemet. Tiszteled őt, mert bár a lehető legnagyobb befolyásod van rajta, mégsem teszel meg vele bármit, amit akarsz, holott megtehetnéd. Lehet, hogy te nem akarod megölni, mert szereted, de a többiek miatt mégis megölöd, vagy épp miattuk adsz neki még egy esélyt. Itt már az elméd és a lelked darabkái, akik kiforrottak egy-egy egyéniséggé, együtt döntenek.

Olyan ez, mint a tudathasadás. Csak egy részed szereti. Más részed másokat alkot, akik máshogy éreznek iránta. Szereted. Aztán belép valaki, aki gyűlöli, és kettéosztódsz. Mindkettejük érzéseid figyeled, és rájuk hangolódsz. Az érzések keverednek, és kialakul ez, amit végül tapasztalunk, ez a mélységes tisztelet-szeretet-hatalom dolog.

Az a csoda ebben, hogy az érzéseidet azok irányítják, akiket te már külön egyéniségnek, befolyással bíróknak látsz, holott valójában ők is te magad vagy. Végeredményben mindent magad csinálsz, teljesen egyedül. Te vagy az alkotó, a teremtő, és ő nem is reménykedhet másban, hiszen előre megírt sorsa van. Te mondod meg, hogy ma kávét iszik, holnap kakaót, és nem tejet, mert azt nem szereti, és a vajas-mézes kenyeret is utálja, és nem dohányzik, de nem azért, mert nincs pénze, hanem mert megmondtad a másiknak, hogy fújja a képébe a füstöt, és ezt ő utálja, mert azt mondtad.

Kész, kerek egész, összetett, tökéletes gyarló valójában. Jellem, és jellembe is bele lehet szeretni.”

Porbafingó korom óta nagyon szeretek álmodni. Emlékszem, az első repülős álmom hat-hétéves korom körül jelentkezett, azóta már tudok vízen járni, tenger fenekén lélegezni, fejjel plafont áttörni, tök szépen kornyikálni, tárgyakat mozgatni, sőt újrarendezni egy-egy jelenetet, ha nem tetszenek a fejlemények. (Múltkor se volt épp felemelő, amikor rám zuhant egy repülő, szóval muszáj volt újraforgatnom. 😀 )

Örülök, hogy kiskoromtól magától megy a tudatos álmodás, míg mások éveken át próbálják elérni. Néha vicces-morbid szituációkba kerülök miatta, ha muszáj közölnöm a társaimmal, hogy „bocs, de ez az én álmom, szóval ti nem léteztek, de azért mentsük már meg a világot, ha ilyen szépen összejöttünk”. Általában fapofával veszik tudomásul, és csak pár éve sikerült kimondatnom mással először, hogy álomban vagyunk. Szerencsére nem sértődött meg senki, és folytattuk a kalandokat. 😀

Viszont nem mindig kapcsolok, így elhiszem, hogy ez a valóság. Ezek általában a boldog-zokogós álmaim, amiben a kerekesszékes nagybátyám feláll, vagy visszajutok a régi otthonaim egyikébe. Valószínűleg ezek feldolgozatlan dolgok, vagy azok a vágyaim, amelyekről tudom, hogy lehetetlenek.

Érdekes azonban, hogy az elhunyt szeretteimmel való álmok mindig viccesek. Morbidul hangzik, de például a nagypapám halála után két héttel felbukkant egy nagy lakomán, begörbített ujjakkal bújt elő az ajtó mögül, én pedig nevettem, hogy „papa, nem ijedek meg úgyse, te már meghaltál, de olyan jó, hogy újra itt vagy”. Ez mindegyik nagyszülőmmel megtörtént, azóta is rögtön az álom elején jót röhögünk, amiért megtaláltuk a módját a találkozásnak. Tudom, hogy csak álom, de azért elgondolkodtató, mire képes az emberi elme.

Visszatérve a tudatos álmokra, nem mindig jó, ha tisztában vagyok mindennel. Ezzel néha elvész az izgalom. Senki se szereti, ha a filmek előtt spoilereznek, nem? Olykor jobb a spontaneitás, jó egy kicsit betojni, amiért jön egy fura űrhajó, vagy az ajtó mögött zörög valami, futni kell, félni kell. Máskor persze jól jön, hogy át tudok alakítani egy falat, alacsonyabbra tudom tenni a párkányt, ahonnan menekülés közben kiugrani készülök, és hasonlók. Imádom, hogy az agyam alvás közben is idétlenül kreatív. 😀

Egy dolog jutott még eszembe, a visszatérő álmok. Ma pottyantam vissza a múltba harmadszor kb. tizenöt év alatt, és nem tudom, miért. Az első alkalommal sikerült visszakerülnöm a jelenbe, mégpedig úgy, hogy a néhány pinceablak közül a megfelelőn másztam ki, és felébredtem. Most viszont csak álltam ott a használhatatlan mobiltelefonommal 1971-ben, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a jólszituált úr, akitől segítséget reméltem, nem professzor, csak egy mérnök. 😀

Majd úgyis rájövök, mit akar közölni az a kocsonyás zselé a koponyámon belül, ugyanis tuti, hogy nem véletlenül álmodok ilyesmit. Mindig van mögöttes tartalom. A bizonyítékokról regélhetnék oldalakon át, hiszen álomnaplót is vezetek, ám már így is annyit zagyváltam ide, hogy azt sem tudom, mit akartam mondani.

Ja de. Álmodni jó. Ennyit akartam közölni.

Van ennek azért előnye is, többek között, hogy nem ég ki a retinám vezetés közben. Igaz, valami különös oknál fogva az eső kimossa az úton közlekedők racionalitását, logikáját, empátiáját, valamint növeli az akut agyfallosz valószínűségét korra, nemre, igenre való tekintet nélkül.

Így aztán jelenleg ázottkutya-fejjel, meglehetősen nyűgösen szopogatok egy mini tölcséres jégkrémet a fogyókúra nevében, és azon tűnődöm, miért bámul a mellettem álló autóból az a nyanya a gombóccá gyűrt zsebkendőjével. Valószínűleg ő is agyfalloszból regenerálódik.