Porbafingó korom óta nagyon szeretek álmodni. Emlékszem, az első repülős álmom hat-hétéves korom körül jelentkezett, azóta már tudok vízen járni, tenger fenekén lélegezni, fejjel plafont áttörni, tök szépen kornyikálni, tárgyakat mozgatni, sőt újrarendezni egy-egy jelenetet, ha nem tetszenek a fejlemények. (Múltkor se volt épp felemelő, amikor rám zuhant egy repülő, szóval muszáj volt újraforgatnom. 😀 )
Örülök, hogy kiskoromtól magától megy a tudatos álmodás, míg mások éveken át próbálják elérni. Néha vicces-morbid szituációkba kerülök miatta, ha muszáj közölnöm a társaimmal, hogy „bocs, de ez az én álmom, szóval ti nem léteztek, de azért mentsük már meg a világot, ha ilyen szépen összejöttünk”. Általában fapofával veszik tudomásul, és csak pár éve sikerült kimondatnom mással először, hogy álomban vagyunk. Szerencsére nem sértődött meg senki, és folytattuk a kalandokat. 😀
Viszont nem mindig kapcsolok, így elhiszem, hogy ez a valóság. Ezek általában a boldog-zokogós álmaim, amiben a kerekesszékes nagybátyám feláll, vagy visszajutok a régi otthonaim egyikébe. Valószínűleg ezek feldolgozatlan dolgok, vagy azok a vágyaim, amelyekről tudom, hogy lehetetlenek.
Érdekes azonban, hogy az elhunyt szeretteimmel való álmok mindig viccesek. Morbidul hangzik, de például a nagypapám halála után két héttel felbukkant egy nagy lakomán, begörbített ujjakkal bújt elő az ajtó mögül, én pedig nevettem, hogy „papa, nem ijedek meg úgyse, te már meghaltál, de olyan jó, hogy újra itt vagy”. Ez mindegyik nagyszülőmmel megtörtént, azóta is rögtön az álom elején jót röhögünk, amiért megtaláltuk a módját a találkozásnak. Tudom, hogy csak álom, de azért elgondolkodtató, mire képes az emberi elme.
Visszatérve a tudatos álmokra, nem mindig jó, ha tisztában vagyok mindennel. Ezzel néha elvész az izgalom. Senki se szereti, ha a filmek előtt spoilereznek, nem? Olykor jobb a spontaneitás, jó egy kicsit betojni, amiért jön egy fura űrhajó, vagy az ajtó mögött zörög valami, futni kell, félni kell. Máskor persze jól jön, hogy át tudok alakítani egy falat, alacsonyabbra tudom tenni a párkányt, ahonnan menekülés közben kiugrani készülök, és hasonlók. Imádom, hogy az agyam alvás közben is idétlenül kreatív. 😀
Egy dolog jutott még eszembe, a visszatérő álmok. Ma pottyantam vissza a múltba harmadszor kb. tizenöt év alatt, és nem tudom, miért. Az első alkalommal sikerült visszakerülnöm a jelenbe, mégpedig úgy, hogy a néhány pinceablak közül a megfelelőn másztam ki, és felébredtem. Most viszont csak álltam ott a használhatatlan mobiltelefonommal 1971-ben, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a jólszituált úr, akitől segítséget reméltem, nem professzor, csak egy mérnök. 😀
Majd úgyis rájövök, mit akar közölni az a kocsonyás zselé a koponyámon belül, ugyanis tuti, hogy nem véletlenül álmodok ilyesmit. Mindig van mögöttes tartalom. A bizonyítékokról regélhetnék oldalakon át, hiszen álomnaplót is vezetek, ám már így is annyit zagyváltam ide, hogy azt sem tudom, mit akartam mondani.
Ja de. Álmodni jó. Ennyit akartam közölni.