Sok évvel ezelőtt egy írópalánta ismerősömmel azon tűnődtünk, mi az, amit az általunk kitalált karakterek iránt érzünk. Megtaláltam a bejegyzést egy régi blogomban, ezért idebiggyesztem.

„Valami őszinte, nagyon mély és megingathatatlan. Olyan, mint egy beteljesületlen szerelem. Vágy, színtiszta sóvárgás, mégis egyetlen szó nélkül odaadod őt másnak, vagy félholtra kínzod. Sírsz, ha fáj neki, és mosolyogsz, ha örül. Boldog vagy, ha ő is az, mással, máshol. A szeretet korcs formája. Ő a lelked, szíved darabja, a gyermeked. De rá nem kell ügyelned, nem kell etetned és játszanod vele.

A gyermekednek van önálló gondolata, akarata. Nem tukmálhatod rá, hogy „márpedig te ma szenvedsz, és elüt egy autó, de ne aggódj, csak a lábad törik ki”, és azt sem mondhatod, hogy „igenis szereted a tökfőzeléket, és még egy picit hülye is vagy, és félsz a póktól”, amikor nem így van.

Őt viszont teljesen magad formálod. A bábod, mégis tiszteled. Te „szülted meg” a jellemével együtt, amit menet közben úgyis átalakítasz, amikor döntened kell, hogy igent írsz, vagy nemet. Tiszteled őt, mert bár a lehető legnagyobb befolyásod van rajta, mégsem teszel meg vele bármit, amit akarsz, holott megtehetnéd. Lehet, hogy te nem akarod megölni, mert szereted, de a többiek miatt mégis megölöd, vagy épp miattuk adsz neki még egy esélyt. Itt már az elméd és a lelked darabkái, akik kiforrottak egy-egy egyéniséggé, együtt döntenek.

Olyan ez, mint a tudathasadás. Csak egy részed szereti. Más részed másokat alkot, akik máshogy éreznek iránta. Szereted. Aztán belép valaki, aki gyűlöli, és kettéosztódsz. Mindkettejük érzéseid figyeled, és rájuk hangolódsz. Az érzések keverednek, és kialakul ez, amit végül tapasztalunk, ez a mélységes tisztelet-szeretet-hatalom dolog.

Az a csoda ebben, hogy az érzéseidet azok irányítják, akiket te már külön egyéniségnek, befolyással bíróknak látsz, holott valójában ők is te magad vagy. Végeredményben mindent magad csinálsz, teljesen egyedül. Te vagy az alkotó, a teremtő, és ő nem is reménykedhet másban, hiszen előre megírt sorsa van. Te mondod meg, hogy ma kávét iszik, holnap kakaót, és nem tejet, mert azt nem szereti, és a vajas-mézes kenyeret is utálja, és nem dohányzik, de nem azért, mert nincs pénze, hanem mert megmondtad a másiknak, hogy fújja a képébe a füstöt, és ezt ő utálja, mert azt mondtad.

Kész, kerek egész, összetett, tökéletes gyarló valójában. Jellem, és jellembe is bele lehet szeretni.”